Balassagyarmaton születtem, Nagyorosziban nőttem fel. Jelenleg a Kaposvári Egyházmegye szerpapjaként szolgálok, és a fogyatékossággal élők egyházmegyei referenseként is igyekszem jelen lenni azok mellett, akiknek különösen fontos a figyelem, az elfogadás és a megtartó közösség. Már fiatalon megtapasztaltam, milyen sokat jelent, amikor valakit szeretettel és türelemmel vesznek körül – talán ezért fordultam mindig ösztönösen azok felé, akik érzékenyebbek, sérülékenyebbek, vagy több odafigyelést igényelnek.

A sérültek iránti elköteleződésem nagyon személyes gyökerekből fakad:

nővérem látássérült, így gyermekkoromtól természetes része volt az életemnek, hogy közelről tapasztaljam meg a fogyatékossággal élő emberek valóságát, küzdelmeit, erejét és méltóságát. Már kamaszkoromtól tudatosan kerestem azokat a helyeket és közösségeket, ahol jelen lehettem a társadalom legsebezhetőbb tagjai mellett. Ezek a találkozások nemcsak formáltak, hanem sok tekintetben gyógyítottak is: rengeteget kaptam a fogyatékossággal élő emberektől emberségben, türelemben, őszinteségben és szeretetben.

Tanulmányaimat Balassagyarmaton kezdtem, ahol cukrász végzettséget szereztem, majd Vácon érettségiztem. Később gyermek- és ifjúsági felügyelői, valamint coach képesítést is szereztem. Több éven át vezettem színjátszó kört a pataki Szent Ambrus Katolikus Általános Iskolában, és már ekkor megtapasztaltam, milyen sok örömet és értéket rejt a gyermekekkel
és fiatalokkal való közös munka.

Különösen meghatározóak voltak számomra azok az évek, amikor halmozottan sérült fiatalok és felnőttek táboroztatásában vehettem részt, illetve önkéntesként rendszeresen jelen lehettem az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon életében.

Ezek a találkozások megtanítottak a csendes jelenlét, a türelem és az elfogadó szeretet erejére, és megerősítettek abban, hogy Isten sokszor éppen a legsebezhetőbb embereken keresztül formál bennünket.

Papként és emberként is hiszem, hogy a hit és az együttérzés arra hív, hogy ne csak szóban, hanem tettekben is jelen legyünk. Jézus különösen világosan tanít erre, amikor azt mondja: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Ez az evangéliumi meghívás számomra nagyon konkrét: amikor belépek a hajléktalanszállóra, egy támogatott lakhatást nyújtó otthonba, egy nappali foglalkoztatóba vagy egy fejlesztő intézménybe, újra és újra azt tapasztalom, hogy ezekben a találkozásokban maga Krisztus van jelen. Egy mosolyban, egy kézfogásban, egy egyszerű beszélgetésben sokszor több kegyelem és igazság van, mint a legszebb szavakban. A fogyatékossággal élők felé végzett szolgálatban külön ajándék számomra, hogy nyitott és elkötelezett szakemberekkel, intézményvezetőkkel és munkatársakkal találkozhatom, akikkel közösen gondolkodhatunk a jelenlétről, az elfogadásról és a közösségépítés lehetőségeiről. Számomra ez nem egyszerűen feladat, hanem örömmel vállalt küldetés.

Szívemhez közel áll a cigányság, a cigánypasztoráció, a hajléktalan emberek, a fogyatékossággal élők, a perifériára szorultak és mindazok felé forduló szolgálat, akik valamilyen módon láthatatlanná váltak a világ számára.

Hiszem, hogy nem csupán nekik van szükségük ránk, hanem nekünk is szükségünk van rájuk: hogy meglássuk bennük Krisztust, és általuk a saját szívünk is nyitottabbá, alázatosabbá és irgalmasabbá váljon.

Az Auti-klubban szeretném, hogy az autizmussal élő fiatalok és családjaik olyan közösségre találjanak, ahol jó megérkezni, ahol nem kell „megfelelni”, és ahol mindenkit szeretettel, türelemmel és megértéssel fogadunk. Fontos számomra, hogy ez egy békés, biztonságos és örömteli hely legyen – ahol a fiatalok önmaguk lehetnek, a szülők pedig megpihenhetnek, megerősödhetnek, és megtapasztalhatják: nincsenek egyedül.