Isten atyai szeretete

A Szent Fausztina Irgalmasság Házában egy különleges egyórás dicsőítő szentségimádás zajlott, ahol Isten jelenléte mélyen átformálta a szívünket. Az alkalom egyik meghatározó üzenete a 40. zsoltár 2. verse volt:

„Bíztam az Úrban, és Ő lehajolt hozzám.”

Ez az ige szüntelenül lüktetett bennem. Isten nem azt várja, hogy önerőnkből emelkedjünk Hozzá, hanem Ő az, aki lehajol hozzánk. Nem a tökéletességünkért szeret, hanem ott érint meg, ahol éppen vagyunk – akár erősek, akár bizonytalanok, akár csalódottak vagyunk.

A szívemben egyértelmű volt: bízni kell és várni Istenre. Semmi más nem számít. A dicsőítés során az első dalokban érezhető volt, hogy egyszerűen csak annyi a dolgunk, hogy menjünk előre! Ne hagyjuk, hogy bármi elterelje a figyelmünket! Valljuk meg, hogy Isten szent, és áldjuk az Ő nevét.

János evangéliumában (2,11) ezt olvassuk:

„Kinyilvánította dicsőségét, és tanítványai hittek benne.”

Ez történt most is: ahogy dicsőítettük Istent, Ő kinyilvánította a dicsőségét.

A dicsőítés során most különösen a férfiakat hozta elém az Úr – azokat, akik az édesapjuktól várták volna az erőt adó, stabil szeretetet, de nem kapták meg. Talán sosem hallották azokat a bátorító szavakat, amelyekre szükségük lett volna. Talán csalódtak, talán nehéz a kapcsolatuk az édesapjukkal. És ekkor Isten így szólt:

„Lehajolok ahhoz a csalódott pillanathoz, ahol nem kaptál szeretetet. Ott leszek, ahol az apai biztatás hiányzott. Jövök, és átölellek. Az én szeretetem megerősít, vigasztal, és stabilitást ad az életedben.”

Isten sebzett szíveket gyógyított ezen a napon is. Elérte azokat a helyeket, ahol hiány és fájdalom volt, és betöltötte azokat az Ő atyai szeretetével.

A szentségimádás során Isten bűnbánatra is hívott bennünket. Felismertük, hogy sokszor máshol kerestük a vigasztalást – embereknél, elismerésben, földi dolgokban. De egyedül Isten tudja igazán betölteni a szívünket.

„Bocsáss meg, Uram, hogy máshoz menekültem! Bocsáss meg, hogy olyan gondolatokat engedtem be a szívembe, amelyek elhitették velem, hogy nem vagyok elég jó!”

És ott, abban a szent pillanatban döntést hoztunk: nem viszünk haza többé önvádat és hazugságokat! Egyetlen igazságot viszünk magunkkal: Isten szeret minket. Ő elegendő. Ő vezet.

A dicsőítés végén hangosan énekeltük:

„Imádunk Téged, Uram, mert nincs más, aki békét és üdvösséget adhatna nekünk, csak Te!”

Ez az este nemcsak a dicsőítésről szólt, hanem Isten személyes érintéséről. Jó volt együtt szolgálni, együtt énekelni, és látni, ahogyan a Szentlélek munkálkodik a szívekben.

És a legszebb üzenet talán ez: Istennek egyetlen népe van. Nem számít a felekezet, mert mindannyian az Ő dicsőségére lettünk teremtve.

„A nép, amelyet magamnak formáltam, hirdetni fogja dicsőségemet.” (Iz 43,21)

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek – most és mindörökké! Ámen.

(A következő alkalmunk február 28-án lesz 17:30-tól 18:30-ig. Sok szeretettel várunk mindenkit! További információ az eseményről: ITT)

Szerző: Csiszér László és Tihanyi Klára

Fotó: Kovács András Bernát