2025. október 10-én, pénteken 11 és 12 óra között dicsőítő szentségimádás volt a Szent Fausztina Irgalmasság Háza nagytermében. A zenei szolgálatot Csiszér László vezette, akinek az alkalomról szóló személyes gondolatait olvashatjátok alább.
Nagyon összetett és mély élmény volt ez az óra számomra. Már az elején erősen megérintett az a gondolat, hogy amikor belépek ebbe a térbe, valójában a szentek szentjébe lépek be – a helyre, ahol Istennel találkozom. Minden dicsőítéskor újra és újra meg kell vallanom, hogy itt és most Isten jelenlétében vagyok. Nem csak egy imaházban, nem csak egy teremben, hanem a trónteremben, ahol Jézus által megnyílt számunkra az út. Amikor Jézus meghalt, és az Ő vére kifolyt, a templom kárpitja kettéhasadt – ez nyitotta meg az utat a szentek szentjébe. Ezért minden dicsőítésben számomra ez az első igazság: most ott vagyok, ahol az Isten jelen van.
Reggel imádság közben az volt bennem, hogy szeretném igazán megismerni Istent – nem csak ésszel, hanem a szívemmel is. Imádkoztam: „Uram, hadd ismerjelek meg a szívemmel, hadd ismerjelek meg a lelkem mélyével.” Úgy, ahogy egy szép film, egy dal, vagy egy hegytetőről látott táj is meg tudja ragadni az ember bensőjét – szeretném, ha Isten valósága is így ragadna meg engem. Hiszem, hogy Ő gyönyörű, fenséges, és ha engedem, feltárja magát előttem.
Ez az ige szólt hozzám ezen a napon: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem; aki pedig szeret engem, azt az én Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magamat neki.” (Ján 14,21)
Ez az ige nagyon mélyen megérintett. Rájöttem, hogy a dicsőítésben nemcsak Istent dicsérem, hanem egyre jobban megismerem Őt – az Ő igazságát, tanítását. És amikor ez az igazság nemcsak a fülemben marad, hanem beíródik a szívembe, akkor tudom igazán megtartani. Ha csak hallom az igazságot, de nem cselekszem, valójában nem szeretem Jézust. A szeretet ott kezdődik, amikor a hallott igazságot megélem. Ez maga a dicsőítés is – az engedelmességből fakadó szeretet.
Az egyik dalban, azt énekeltük: „Hadd halljam meg hangod!” Ez nagyon erősen kapcsolódott ahhoz, amit Isten a szívembe írt: hogy meg kell tanulnom a csendben meghallani az Ő hangját. Egy másik dal refrénje – „Jelenlétedben csodállak én” – szépen vitte tovább ezt az üzenetet. Isten ma is csodákat tesz, nemcsak régen, hanem most is. A dicsőítésben újra megszületett bennem a szomjúság, hogy lássam, mit tesz Isten – bennem, körülöttem, a testvéreimben.
Az is erősen bennem maradt, hogy az ige végén Jézus azt mondja: „Kinyilatkoztatom magamat nekik.” Ez a dicsőítés legmélyebb lényege: amikor Isten elkezdi feltárni önmagát a szívem előtt. Megmutatja, ki Ő valójában – és ez mindig csoda.
Az alkalom végén eszembe jutott egy történet, amit megosztottam: Egy gyönyörű, tehetséges énekesnőről szólt, akit a világ felemelt, de végül elvitt. Fiatalon, 27 évesen halt meg. A története emlékeztet arra, hogy a világ ígéretei soha nem adnak igazi boldogságot. A fiatalokhoz különösen szeretném intézni: keressétek meg, hogyan akar Jézus boldoggá tenni benneteket! Ő nem úgy teszi, ahogy azt a világ kínálja, hanem ahogyan a szívünk legmélyén vágyunk rá – valódi, maradandó boldogsággal.
A dicsőítést a „Háztetőkről hirdetem” c. ének („…Testem lelkem kezedben, ott van csak biztos helyen…”) zárta, ami mindig különösen közel áll hozzám. Ebben a dalban benne van minden: a bizalom, a ráhagyatkozás, az, hogy csak Isten kezében van biztos helyen az életünk. És ez az, amit ezen az órán mindannyian újra átélhettünk – hogy valóban a szentek szentjében állunk, Isten trónja előtt.
A következő ilyen szentségimádás 2025. november 14-én 17:30-tól 18:30-ig lesz. Gyertek és dicsőítsünk együtt!
Szerző: Csiszér László
Fotó: Bohár Dániel