– Ápolónőként, védőnőként gyakran találkoztam olyan személyekkel,akik elvesztették gyermeküket vagy hozzátartozójukat. Két évtizede ez sarkallt arra, hogy ebben az irányban kezdjek tanulmányokat folytatni – mondta Bornemisza Ágnes. – Mentálhigiénés és gyásztanácsadói képzésen vettem részt, valamint a védőnői szakmán belül van egy olyan szakág, amelynek képviselőihez azok az édesanyák fordulhatnak tanácsért, akik nem akarják megtartani magzatukat. Mivel 23 éve Pécsett is több irányban tudok segítséget nyújtani, ezért fontos számomra, hogy átadjam tapasztalataimat az itteni, különböző veszteséggel küzdő embereknek. Nemcsak a gyászra kell gondolni, hiszen, ha valaki elveszíti a munkahelyét, el kell költöznie egyik helyről a másikra, vagy megváltozik az adott élethelyzete, ő is szembesül a veszteségeivel, és ilyenkor valóban jól jöhet a segítség, a beszélgetés.

– Tapasztalatai szerint mi, XXI. századi emberek tudunk helyesen gyászolni? Régen ennek hagyománya, kultúrája volt…

– Nem, csak rejtetten, elfojtottan. 100 évvel ezelőtt valóban volt kultúrája a gyásznak, főképp a paraszti kultúrkörben, de az urbanizáció háttérbe szorította, s így sokat veszítettünk. Régen a gyász és a veszteség rítusa hozzátartozott a mindennapokhoz. Ugyan kötött volt, de átsegítette az embereket azokon a nehézségeken, amelyeket megélünk a gyász kapcsán. Ma viszont sokszor van szükség szakember segítségére ahhoz, hogy feldolgozhassuk.

– Sokan úgy tesznek, mintha meg sem történt volna…

– Igen, az illető eltemeti magában a veszteségélményt, ám hosszú távon, akár másik veszteség, mentális nehézség által visszaköszön, így akár emiatt is küzdenek ma sokan depresszióval, pánikbetegséggel. Fel kell dolgozni az életben ért veszteségeinket; a könyvek, a filmek sokat segíthetnek e folyamatban, de vannak olyan esetek, amikor jól jön a mentálhigiénés szakember. Amikor a gyász patológiássá vagy szövődményessé fajul, akkor pedig mindenképpen.

„Fel kell dolgozni az életben ért veszteségeinket; a könyvek, a filmek sokat segíthetnek e folyamatban, de vannak olyan esetek, amikor jól jön a mentálhigiénés szakember, a meghallgatás.”

– Hogy látod, miért lehet az Irgalmasság Házának fontos része e szolgálat?

– Én is keresztényként élem mindennapjaimat, és fontosnak tartom, hogy az erre a szolgálatra nyitott emberek ne csak a szakember, hanem Isten kegyelme által is gyógyulhassanak. E hely, e szolgálat ebben nagyon sokat tud segíteni, hiszen gyakorló hívő keresztények várják a segítségben bízókat. 

– Feltétel, hogy istenhívő legyen az illető?

– Nem. Én nyitott vagyok, s nem a hit felé vezetem az illetőt, hiszen nem ez a dolgom, viszont igyekszem olyan szemléletet, támogatást átadni, amelyben Isten irgalmasságát és szeretetét felfedezheti fel a hozzám betérő.

– Bizonyos körökben ciki beszélni lelki-mentális problémáinkról. Te mit tapasztalsz saját területedet illetően?

– Nagy előrelépés, hogy valaki egyáltalán mer segítséget kérni. Tapasztalom én is: sokan ódzkodnak attól, hogy pszichológushoz forduljanak, a pszichiáter pedig még félelmetesebb lehet, mivel ő gyógyszert is ír… Én mentálhigiénés szakember vagyok; abban tudok segíteni, hogy rámutatok nehézségekre, elakadásokra. Segítő beszélgetést folytatok az emberekkel, de vannak módszereim terápiás beszélgetésre is, mivel mese- és rajterápiával is foglalkozom. Most fejeztem be doktori disszertációmat arról, hogy miként élik meg a családtagok, azt, ha elveszítenek egy kisbabát, magzatot. Ennek sokféle vetülete lehet; depresszió, pánikroham, posttraumás szindróma, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri panaszok, és egyes daganatos betegségek is elindulhatnak. A szociális kapcsolatok általában leépülnek, az emberek bezárkóznak, ha nem tudják feldolgozni a gyászt, a veszteséget. Én arra szegődtem, hogy segítsek nekik.

– Hogy néz ki egy találkozás?

– Ha valaki nagyon megterhelt, annak időt adok; engedjen ki, beszélje ki a fájdalmát. Ilyenkor akár másfél órára is szükség lehet, a további alkalmak egyórásak.